Fura fajta az ember. Akkor,amikor bőven van más baja is hirtelen kívánós lesz.
Nem, most nem a sajtó szabadságáról és hasonlókról, de még csak nem is a társas kapcsolatokról lesz szó, bár meg vagyok róla győződve, hogy a hiány és a sóvárgás érzése ezen esetekben is ugyanolyan, hanem a legalapvetőbb kívánásról.
Sokan ismerjük például a terhesség alatti kívánás sokszor vicces dolgait. Legtöbbször savanyúságot, édességet és hasonlókat szokott megkívánni ilyenkor az állapotos hölgy, mégpedig egész üveggel, tálcával de vannak elég extrém esetek is.
Egy korábbi nőismerősöm például azt mesélte, hogy amikor  nagy hassal a kórházban feküdt egy kivizsgáláson, egyszer csak megkívánta a szilvapálinkát. A legerősebbik fajtából. Megpróbálta elhessegetni magától a gondolatot, különösképp, hogy a pálinka aztán tényleg nem tartozott a kedvenc italai közé sosem. De ahogy teltek a percek, egyre inkább érezte a sóvárgást egy deci jófajta nedű után.  Már teljesen belebetegedett a gondolatba, és elképzelte ahogy az ital cseppenként csúszik le a torkán. Végül nem bírta tovább, felkelt az ágyból és úgy ahogy volt, kórházi ruhában a legközelebbi kocsma felé vette az irányt. Egy igazi "trikószaggató" hely volt a közelben. A kocsma a pincében volt, és ahányszor kinyilt az ajtó vastagon dőlt ki a füst a helyiségből. Sem a hely, sem a törzsközönség nem az a fajta volt ahova úriasszony betenné a lábát, és ő sem próbált meg lemászni a lépcsőn a nagy hasával, félve attól, hogy leesik a lépcsőn így türelmesen várt.
Nemsokára nyilt az ajtó és megpróbált felfelé mászni egy eléggé illuminált állapotban lévő alak a lépcsőn. Már majdnem felért, amikor az ismerősöm az útját állta és közölte vele, hogy addig innen fel nem jön, amíg vissza nem megy és nem hoz neki egy deci szilvát! Mivel szerencsétlent épp most rugták ki a kocsmából,eleinte nem igazán akart engedelmeskedni, de gyorsan meg lett győzve arról, hogy ez a nő bizony annyira elszánt és annyira nem viccel, hogy még a lépcsőn lerugdosással is megfenyegette, így kénytelen-kelletlen visszament. Hosszú percek teltek el, lentről kiabálás hallatszott, majd egy idő után egy döbbent arcú ember jelent meg az ajtóban egy pohár itallal. A kocsmáros volt az.
Innentől kezdve gyorsan zajlottak az események: főhősünk kikapta a kocsmáros kezéből a poharat, majd egyetlen húzásra megitta. És mielőtt a kocsmáros egyetlen szót is tudott volna szólni megköszönte, majd megkérdezte mivel tartozik? - Ööö.. izé.. semmivel - válaszolta az. Mire a nő sarkon fordult és már ott sem volt. Annyit mesélt még el nekem, hogy bár az a deci szilva bizony nem volt valami jóizű, de mégis olyan volt számára, mintha valami mennyei nedűt kortyolna éppen és testjének minden sejtjét elöntötte a boldogság, és a mámor. Úgy érezte soha életében nem ivott még olyan jóízű italt mint akkor.
Nekem meg ez az egész sztori azért jutott eszembe, mert sajnálatos módon beteg lettem. Egyik napról a másikra ledöntött lábamról az influenzajárvány. Lázasan, gyengén, köhögés és tüsszögésrohamok közepette, egyszer csak megkívántam egy pohár bort. Ami persze abszolút nem ésszerű, hiszen többfajta lázcsillapító, antibiotikum és egyéb szer által "bedrogozott" állapotban egyáltalán nem tenne jót az alkohol. Mégis, ahogy egyre többször eszembe jut egyre inkább kívánom! Elgondolkodtam azon, hogy vajon miért, hiszen nem vagyok "boros" típus. Ekkor eszembe jutott a párom akivel jópár éve Egerben a Szépasszony völgye egyik pincéjében megittunk egy-egy deci bort. Azóta ő is hiányzik rettenetesen! De sajnos ő sem lehet velem, mert jelenleg ő is beteg mint én, mégis úgy érzem, hogy ha innék egy pohár bort hirtelen lenne annyi erőm, hogy egyből meggyógyulnék és még gyalog is elmennék hozzá, csak hogy vele legyek.
Aztán kínomban bekapcsoltam a tévét, kapcsolgattam a szarabbnál szarabb csatornák között és azóta...